Lágy, tavaszi éjszaka volt. A szellő épp csak meg-megérintette Ashenvale mágikus lombkoronájának leveleit. Az ágak sűrűn, gyakran áthatolhatatlanul szőtték át a magasabb régiókat, megtizedelvén az aljnövényzetnek jutó fényt, ami - más ellensége nem lévén - így is bőségesen takarta a talajt.
Az erdő bujaságának akkor még nem szabtak határt ork fejszék. Nem ismerte még a Warsong nevet, de még csak a Lángoló Légiót sem.
Ebben az Ashenvale-ben a gyengén átszűrődő holdsugár két fényes szőrű fekete párducra vetült. Az egyik épp az esti mosakodását végezte, a másik lustán heverészett a fűben. Felnyergelt, izmos testük csak arra várt, hogy ismét belevethesse magát az éjszakába, halovány árnyékként átszelve az erdőt. De ehhez szükség lett volna irányt adó gazdáikra, akik ehelyett csak egymásnak pusmogtak. Konkrétan egy smaragdzöld hajú férfi, akinek a haja hosszú csurkában nyúlt hátra, könnyű bőrpáncélban, a vállán íjjal, illetve a vele szemben álló nő, akit köpönyeg és csuklya takart ugyan, de egy éles szemű kaldorei messziről is észrevehette a kinyúló lila tincseinek a végét.
- Örülök, hogy eljöttél - suttogta a férfi, és megfogta a nő kezét, aki lehajtotta a fejét.
- Egy ideig nem találkozhatunk.
- Megint a készülődés arra a szertartásra?
A nő a szemébe nézett, de nem válaszolt, csak bólintott. A férfi ekkor elengedte a kezét, majd morogva keresztbe fonva a karját.
- Igazán hagyhatna egy kis mozgásteret nektek. Tán még az ételt is veletek rakatja a szájába?!
- Tessék?! – kérdezte a nő, némi éllel a hangsúlyában.
A vadász sóhajtott.
- Ne haragudj, nem akartam becsmérelni. Csupán azt szeretném, ha többet láthatnálak.
- Nem lehet. Most nem. Talán, ha… - hirtelen elnémult, és társa helyett az mögé nézett, az ágak irányába.
- Mi az? – kérdezte a vadász, és ő is abba az irányba fordította a tekintetét.
- Mintha hallottam volna valamit. Biztos vagy benne, hogy egyedül vagyunk?
Pár pillanatnyi dermedtség után a férfi válaszolt:
- Észrevettem volna, ha követnek – mondta magabiztosan – azt pedig tudom, hogy ez a pont kívül esik az őrszemek útvonalán. Talán csak egy mókus volt – nézett vissza mosolyogva a nőre.
- Talán… - sóhajtott az, megadóan – De most már vissza kell mennem.
- Maradj még… - kérlelte a férfi, mire a nő szájon csókolta, beléfagyasztva a szót.
- Majd legközelebb.
Azzal hátat fordított a vadásznak, és megindult párduca felé. A nyalakodó állat azonnal talpra ugrott meglátván gazdáját, aki hamar a nyeregben termett, azzal nekivágtak az útnak.
A férfi még sokáig állt ott mozdulatlanul figyelvén, ahogy a két alak egyre eltávolodik tőle… és egyben közeledik Zin Azshari felé.
